Tényleg örökíthetőek az érzelmek?
Sokan, sokfélét mondanak az epigenetikáról, ami néhány évtized alatt az egyik leginkább "hájpolt" tudományággá nőtte ki magát. Nézzük a tényeket.
A "klasszikus" genetika vizsgálódásainak célpontja a DNS, azon belül is az információt hordozó ún. bázispárok. Ezek sorrendje határozza meg ugyanis egy univerzális genetikai "kódszótár" alapján azt, hogy az adott gén - és így a sejt -milyen típusú építőanyagokat termel, és mikor. Ezek az építőanyagok (a fehérjék) szabják meg, hogy a sejtnek milyen alakja és funkciója lesz: pl. izom vagy zsírsejt formáját ölti.
Az epigenetika vizsgálatainak fókuszában viszont pont azok a folyamatok vannak, melyek ki- és bekapcsolják a génállományt. Hiszen az izomsejtjeink és a zsírsejtjeink sejtmagjában is pontosan ugyanaz a DNS lánc található, ami minden más sejtünkben. De ahhoz, hogy egy sejt specializálódni tudjon, azaz felvegyen egy adott formát és funkciót, bizonyos géneknek el kell némulniuk, más géneknek pedig aktívnak kell maradniuk. Ezek a "ki és bekapcsoló" folyamatok az epigenetikai, azaz "génen felüli" jelzések a DNS-ünkön.
Míg a génjeink egy életen át teljesen változatlanok, az epigenetikánk a környezeti hatások szerint változik. Például ha úgy döntünk, hogy többet sportolunk, megváltozik a sejtek belső környezete (több és intenzívebb használat, erősebb keringés, több oxigén, más hormonok, stb.), ami miatt az izom sejtek végtére is gyarapodni fognak, a zsírsejtek pedig mozgósítják a bennük tárolt energiát. Ennek végrehajtásához epigenetikai változásokra van szükség - és végül így lesz erősebb az izomzatunk, csontozatunk, keringésünk, és csökken a zsírszövetünk nagysága.
Azt viszont ritkábban tudatosítjuk, hogy az érzelmeink, végtére is, ugyancsak belső biokémiai folyamatok. Konkrét kémiai vegyületek (hormonok és ingerületátvivő anyagok) szabadulnak fel a sejtjeinkből, melyek összesített hatását örömnek, haragnak, félelemnek vagy más érzelemnek nevezzük. A sejtek epigenetikai jelzéseire az érzelmeink ugyanúgy hatással vannak, mint minden más belső környezeti változás. És mivel az ivarsejtjeink ugyanúgy a testünkben vannak, a belső környezeti hatás őket is érinti:
Egy nagyon híres svéd kutatás bizonyította, hogy már a nagyszülők táplálkozási szokásai is hatással vannak nem csak gyermekeik, hanem unokáik egészségére is. Ugyanígy, az érzelmek is átörökíthetők, pl. a tanult félelem (pl. ebben az egérkísérletben egy illattól) akkor is megjelenik a következő generációban, ha ők a félelmet kiváltó jelenséggel (a kísérletben: áramütés) soha nem is találkoztak. A traumatizált ember, illetve az érzelmek elfojtása hasonlóképp hatással van a sejtjeinkre - és így az utódaink sejtjeire is.
További olvasnivaló ez a tudományos cikk az indexen, vagy ez a cikk egy könyvről.